John Danaher felemelkedése a harcművészeti edzők élére nem a megszokott utat követte.
Egy olyan területen, ahol a hírnevet gyakran versenygyőzelmek építik, Danaher egy másik utat járt be – egy olyant, amely a napi, következetes gyakorláson alapul.
Versenymúltjának hiányára reflektálva bevallotta:
„Soha nem versenyeztem, így mindig ott van a hitelesség kérdése – honnan tudjuk, hogy jó, ha soha nem versenyzett?”
Ahelyett, hogy az érmek hajszolására indult volna, Danaher a küzdelemből saját maga próbálta érvényesíteni tudását. Elmagyarázta, mennyire fontos volt ez az edzésében:
„Minden edzésen sparringoltam. Minden nap. A hét minden napján, minden órán sparringoltunk.”
Számára az igazság az ember szintjéről a szőnyegen derül ki, nem feltétlenül a verseny fényében:
„Amikor valakivel edződsz, azonnal fel tudod mérni a szintjét.
Nincs színlelés. Nem mondhatod csak azt, hogy »jó vagyok«, mert ezt abban a pillanatban be is kell bizonyítanod. A edzőmeccs a legtisztább módja annak, hogy megmutasd, valójában mennyire jó vagy.”
